In memorian

    Kiskoromban ültünk a nagyszobában, anyuval meg a nővéremmel. 13 hónap van köztünk. Játszottunk és beszélgettünk. Szóba került a lábemelés. Egyből elkezdtük mesélni, hogy hát a sulba tesiórán, meg edzésen bla-bla-bla. Na jó de ki tud megcsinálni 100-at? Nővéremmel versenyeztünk egy túrórudiért :-). Persze ő nem tudta megcsinálni pihenés nélkül,  de ő is kapott csokit.
    A szülők tv-t néznek egy nyári délutánon ebéd után a nappaliban. Ilyenkor lehet fent a gyerekszobákban bármit megcsinálni, ha adott időn belül vissza tudjuk állítani az eredeti állapotot. De nem is ez a lényeg, hanem hogy lent látták a Tv-ben hogy nem lehet megtartani 15 percig egy papírpénzt a két ujjunk között. Kinyújtott kézzel oldalra a váll magasságába. A tenyérnek is egy vonalba kellett lennie a vállal és a könyökkel. elújságolták nekünk. Aki megcsinálja megtarthatja a pénzt. Másnap indultunk nyaralni, úgyhogy nem nagylelkűek voltak, hanem letudták a fagyikat. Nővéremmel egyből rávetettük magunkat a témára, hugica meg túl kicsi volt. Kerek ezer forintot kaptunk. Bevallom végig csaltam a csuklómmal, de a karom nem engedtem le, és nem is csúszott ki az ujjamból. Meg 10 percnél megkegyelmeztek szüleink.

A napokban volt pont, amikor éreztem mindent amit szeretnék. Ültem egy kivágott fán a Tisza-parton, és a délutáni nap háborítatlanul beragyogta a világoskék égről a rövid partszakaszt. Csak ültem és zenét hallgattam. Volt hova mennem, és tudtam honnan jövök. Néha becsuktam a szemem, és csak hagytam, hogy a nap perzselje az arcom. Szabadnak éreztem magam, és elvesztek a távolban a rossz dolgok. Otthagytam a partnak, a Tiszának, és a napnak minden aggodalmamat és félelmemet. Volt rá időm, hogy megálljak és eleresszem magam.

Hát igen. Azok akiket nem vertek rendszeresen, nem tudják olyan viccesen látni mint én.
Egyszer megesett, hogy a reggeli játékkal felébresztettem anyát aki a szobám alatt aludt. Feljött lerángatott a hálószobája melletti fürdőbe és határozottan rámparancsolt hogy ott üljek síri csendben amíg ki nem alussza magát. Hát én alapjában szófogadó gyerek voltam. ott gubbasztottam egy széken, és szemeztem a gyülmölcstortatatésztával amit a gondos kezek odakészítettek hűlni. Addig-addig nézegettem míg rábeszéltem magam, hogy ez nem lehet véletlen. Ha már nem játszhatok, akkor legalább eszek egy kis sütit. Mire anya felébredt megettem az egészet! Bevallom nem gondoltam arra, hogy a többikenek nem jut, hiszen én büntiben voltam és ellensúlyozni kellett a bánatomat. Ezt sajnos anya nem hallgatta meg és az addigra már jól bevált kényelmes fenyítés következett. A pörköltes fakanál. Nem volt értelme menekülni. Elkapta a kezem, és ahol ért ütött. Addig amíg el nem tört a fanyél, aztán még egy saller és szidkozódás, hogy a "büdös kölök" miatt megint eltört egy fakanál, és a keze is megint bedagad. Merthogy azért váltott fakanálra, mert nem bírta szegénynek a keze.

    Már tíz éves koromban elmentem az egyik isemrősünk répaföldjére  "segíteni". Valahogy ott ragadtam és 4 szezonon át dolgoztam a földeken. Persze később már csak hordtam és rakodtam. Szerencsére nem kellett a földön gugulva szedegetni a gyönyörű sárgarépákat.         Álltalános iskola után, szülői nyilatkozattal felvettek az intézménytakarító kft.-hez mint takarítónő segéd. A vége az lett, hogy szeretett városom számos középiiskolájának és kollégiumának leszedtem az ablakait, hogy a morcos öreg nénik kényelmesen tudják lemosni. Sőt a végén még egy álltalános iskola sportcsarnokának az ablakait is lepucoltam.
     A következő két nyáron kőműves segédmunkásnak álltam. Az első nyár borzalmas volt. Gyenge voltam és ügyefogyott. Ráadásul egy elég nagy építkezésen dolgztam, ahol volt fővállalkozó meg minden. Az önkormányzati bérházakat építettük. Mondjuk én csak téglakupacokat pakolásztam az egyik helyről a másikra, mert sehogysem tudta kitalálni a tisztelt mesterember, hogy hova kellene átpakolni. Úgyhogy minden nap ugyanazokat a raklap téglákat hordtam az egyik helységből a másikba. Azért talicskáztam is néha. Második nyáron már öreg motorosként a polgármesteri hivatalt felújítási munkálatainak voltam a vezetője. Igaz csak magamat kellett irányítani mert főként egyedül dolgoztam. Mai napig elérzékenyülök, mikor meglátom azokat a régi duplaablakokat amiket vért izzadva csiszoltam és festettem át.
    Középsuli végén már nagyon rám járt a rúd, és keresni kellett egy részmunkaidős melót amit suli mellett is tudok csinálni. A meki!! Hát mi más! Elmentem a főutcán található gyorsétterembe dolgozni bohócruhában enni adtam az embereknek. Az utolsó évem középsuliban végigdolgoztam a mekiben. Suli után oda mentem és zárásig ott voltam, hétvégén meg egész nap. Onnan jártam bulizni, és buli után oda mentem dolgozni. Nem tudom hogyan érettségiztem le, de valahogy összejött. Az tény hogy osztályzó vizsgát kellett tennem szofvertechnológiából mivel az mindig 0. és 1. órában volt. 0.-ra alap hogy nem járok be, akkor már minek az elsőre is bemenni? Hát ilyen hozzáállással végeztem a középsulit.
    Nyáron elmentem egy helyi kereskedő balatoni abc-jébe dolgozni. Pontosabban a közérthez tartozó zöldségest csináltam. Heti 78 órában. De azért jól éreztem magam.
    Nyár után suli mellett diákmunkákat vállaltam sokáig. Na ezek voltak aztán az igazi szakmák! Kukoricaszem számolás napi 8 órában, uszályrakodás 12 órás éjszakai műszakban, ács segédmunkás, reklámújság kihordó, szénmonoxid mérő, tv-csatorna beállító, pénztárnál pakoltam a termékeket a kosárba, hogy haladjon a sor, a kórház átépítési munkálatainál voltam takarító és sterilizáló...
    Aztán volt egy hosszabb időszak, amikor  egy hipermarketben voltam pénztáros. Na az volt a szép világ! Úgy bekattantam a neonfények, és vonalkódok világában, hogy nyáron jelentkeztem vízimentőnek balatonra. Megcsináltam a vizsgát, nem dicsekvés de kiitűnőre, és beraktak a Keszthelyi Városi Strandra. Az volt életem legszebb nyara! Erről a nyárról külön talán még mesélek.
    Aztán visszamentem a Corába pénztárosnak. Következő nyáron a helyi naturistakempingeben lettem vízimentő, büfés kisegítő, kertész, kidobó, műszaki gondnok. Erről csak annyit, hogy én ruhában voltam, és el tudtam fogadni a pucér embereket. Erről is tudnék mesélni...
    De haladjunk csak tovább csodás munkahelyeim között. Vagyis a végére is értem, mert végül mélyfúró szakmunkásként dolgozok egy 360 tonnás fúrótornyon.
De ez csak a munka. Soha nem lettem az ami szerettem volna lenni. Mégis bízok magamban, és ügyebár úgyis lesz valahogy!

    Mostanában ezrével villanak fel gyerekkori emlékeim. Sajnos így kívülről látva nagyon szánalmas. Szegény szerencsétlen gyerek, aki elzárva a világtól, sok-sok értelmetlen megpróbáltatáson ment keresztül.
    Úgy döntöttem hagyok feltörni mindent, meghallgatom magamat, de nem fogok szörnyülködő önsajnálatba zuhanni. Fölösleges, mivel ez már nagyon régen elmúlt. Nem érdemes foglalkozni vele. Azért érdekes összefüggésekre jöttem ám rá. Tudom miért muszáj mindig valamit csinálnom, és hogy miért kérek elnézést, amikor nekem jönnek az utcán.
Rossz szokások rabja lettem, önhibámon kívül. Most, hogy már én irányítom az életemet, és egyedül vagyok, elkezdhetek építkezni. Csak az életirányítás nem valami egyszerű dolog. Főleg a szárnyaló, idillikus képeket kergetőnek. Haladhatnék a többiekkel, és semmi erőfeszítésbe sem kerülne, dehát azért élünk, hogy kihozzuk magunkból a maximumot. Legalábbis én így látom értelmét, és ezen nem akarok változtatni.
    Nagy-nagy döntés előtt állok. Husszú évekre meg fog válltozni az életem. A gazdag világfi és a szegény tudós között őrlődök. Nem tudom mi lesz, de azt tudom hogy nagy munka áll előttem, és fel vagyok rá készülve! Egész életemben erre vártam, és most itt ülök tanácstalanul mi is legyen a vége. :D

    Egy forró augusztusi délutánon ültem a büfé raktárában. A magnóból a munkatársam kellemes zenéje szólt. Nem volt semmi dolgom, ittam egy sört, és élvezettel pöfékeltem az arany marbimat.
    Már régebben is játszottam a gondolattal, hogy leugrok a hídról. Mégse tettem meg mert visszariasztottak a következményei. Úgy képzeltem el magam, mint valami öngyilkos jelöltet. Ha meg kijönnek a rendfentartók az már régen rossz! Muszájdzsekiben hagytam volna el a hidat. De én mégis le akartam ugrani! Tudni akartam, hogy meg tudom-e csinálni. Más gondolatban leugrani, és más ott állni és nézni az örvénylő, sötét vizet. Egész délután ezen morfondíroztam. 7-kor indultam haza,de addigra már eltökéltem, hogy egyből a hídra megyek és leugrok. Még fuvart is kaptam a büfé egyik vendégétől. Kérdezte merre megyek, mondom a Tiszához minél közelebb! Nyár volt. Rövidnadrág póló. Odaértem a hídhoz, és átmentem a túloldalon található szabadstrandra. Levettem a cipőm, és lementem a partra. Az áradások teljesen lemosták a homokot a partról, és kiszáradt éles agyag volt mindenhol. Alig bírtam lemenni a vízhez. Arrébb tőlem volt egy pár napimádó, de senki sem fürdött. A víz kellemes volt. Jól van nyugtáztam magamban, szívroham kizárva. A biztonság kedvéért bevizeztem a tarkómat. Egy bokorban elrejtettem a fölösleges ruháimat és értékeimet. Mezítláb, pólóban és nadrágban elindultam a hídra. Nagyon fura érzés volt csupasz lábbal a belvárosi hídon sétálgatni, de senki nem bámult meg. Este 8 körül lehetett, és túl nagy volt a gyalogos és autós forgalom. Megálltam a közepén és vagy fél óráig bámultam át a túloldalra, hogy jön-e hajó. Gondoltam elég kínos lenne egy hajó kéményére zuhanva szörnyet halni. Eleget vártam már! Nincs mese, le kell ugrani. Megvártam míg a gyalogosok legalább 3 méterre vannak tőlem, és habozás nélkül átugrottam a korláton. Addigra már annyira izgatott voltam, hogy csak egy nyöszöge Áááá! jött ki a torkomon. Zuhanás közben több dolog is átszaladt a fejemben. Először, csak nyugtáztam, hogy ezaz leugrottam, aztán meg rácsodálkoztam milyen zavaros a víz. Talán a nap éás a víz játéka volt de egy pillanatra azt hittem, rendben most már vízbe érkezem. Felvettem a becsapódó alakzatot és nem! Nem értem még le! Meglepódésemben kiestem az egyensúlyomból és a legrosszabb pillanatban csapódtam a vízbe. Nagyon gyorsan felértem a felszínre. Ahogy elkezdtem kiúszni különös dolog történt az alfelemen. Ahol eddig barna jött ki, ott most valami folyékony. De hogy került oda! Éljen! Beöntést kaptam a Tiszából. Kiértem a partra térdre rogytam, szuszogtam hogy lelassuljon egy kicsit a pulzusom. Mintha a strandról kiálltott volna valaki, de nem vettem róla tudomást. Megszáradtam felöltöztem és hazamentem. Másnap alig bírtam kikelni az ágyból. Fájt a bordám, és a farcsontom. Kb. egy hónapig sajogtam, de megúsztam minden maradandó sérülés nélkül. Nem ugranék le még egyszer, de beleborzongok valahányszor visszagondolok az ugrás pillanatára. Nem gondoltam, hogy bajom eshet. Kiképzett vizimentő vagyok, és akkor voltam pályafutásom csúcsán. Nem akartam ártani magamnak sem. Nem tudom mi vitt rá, hogy megtegyem.
    Talán a hosszú nyár, vagy az érzelmi szélsőségekkel terhelt magánéletem, vagy csak akkor, azon a napon jólesett.

Nosztalgiázni jó! Még akkor, is ha nem csak kellemes emlékeken merengek reggelente. Ezek azok amiket nem szeretnék elfelejteni. Leírom őket, hogy ha később megbolondulnék, vagy eltűnnék, akkor is legyen egy fényképes dobozom, amibe belenézhetek ha akarok. Emlékeztetem magam arra, hogy hogyan kezdődött minden.