In memorian

    Mostanában ezrével villanak fel gyerekkori emlékeim. Sajnos így kívülről látva nagyon szánalmas. Szegény szerencsétlen gyerek, aki elzárva a világtól, sok-sok értelmetlen megpróbáltatáson ment keresztül.
    Úgy döntöttem hagyok feltörni mindent, meghallgatom magamat, de nem fogok szörnyülködő önsajnálatba zuhanni. Fölösleges, mivel ez már nagyon régen elmúlt. Nem érdemes foglalkozni vele. Azért érdekes összefüggésekre jöttem ám rá. Tudom miért muszáj mindig valamit csinálnom, és hogy miért kérek elnézést, amikor nekem jönnek az utcán.
Rossz szokások rabja lettem, önhibámon kívül. Most, hogy már én irányítom az életemet, és egyedül vagyok, elkezdhetek építkezni. Csak az életirányítás nem valami egyszerű dolog. Főleg a szárnyaló, idillikus képeket kergetőnek. Haladhatnék a többiekkel, és semmi erőfeszítésbe sem kerülne, dehát azért élünk, hogy kihozzuk magunkból a maximumot. Legalábbis én így látom értelmét, és ezen nem akarok változtatni.
    Nagy-nagy döntés előtt állok. Husszú évekre meg fog válltozni az életem. A gazdag világfi és a szegény tudós között őrlődök. Nem tudom mi lesz, de azt tudom hogy nagy munka áll előttem, és fel vagyok rá készülve! Egész életemben erre vártam, és most itt ülök tanácstalanul mi is legyen a vége. :D