In memorian

    Egy forró augusztusi délutánon ültem a büfé raktárában. A magnóból a munkatársam kellemes zenéje szólt. Nem volt semmi dolgom, ittam egy sört, és élvezettel pöfékeltem az arany marbimat.
    Már régebben is játszottam a gondolattal, hogy leugrok a hídról. Mégse tettem meg mert visszariasztottak a következményei. Úgy képzeltem el magam, mint valami öngyilkos jelöltet. Ha meg kijönnek a rendfentartók az már régen rossz! Muszájdzsekiben hagytam volna el a hidat. De én mégis le akartam ugrani! Tudni akartam, hogy meg tudom-e csinálni. Más gondolatban leugrani, és más ott állni és nézni az örvénylő, sötét vizet. Egész délután ezen morfondíroztam. 7-kor indultam haza,de addigra már eltökéltem, hogy egyből a hídra megyek és leugrok. Még fuvart is kaptam a büfé egyik vendégétől. Kérdezte merre megyek, mondom a Tiszához minél közelebb! Nyár volt. Rövidnadrág póló. Odaértem a hídhoz, és átmentem a túloldalon található szabadstrandra. Levettem a cipőm, és lementem a partra. Az áradások teljesen lemosták a homokot a partról, és kiszáradt éles agyag volt mindenhol. Alig bírtam lemenni a vízhez. Arrébb tőlem volt egy pár napimádó, de senki sem fürdött. A víz kellemes volt. Jól van nyugtáztam magamban, szívroham kizárva. A biztonság kedvéért bevizeztem a tarkómat. Egy bokorban elrejtettem a fölösleges ruháimat és értékeimet. Mezítláb, pólóban és nadrágban elindultam a hídra. Nagyon fura érzés volt csupasz lábbal a belvárosi hídon sétálgatni, de senki nem bámult meg. Este 8 körül lehetett, és túl nagy volt a gyalogos és autós forgalom. Megálltam a közepén és vagy fél óráig bámultam át a túloldalra, hogy jön-e hajó. Gondoltam elég kínos lenne egy hajó kéményére zuhanva szörnyet halni. Eleget vártam már! Nincs mese, le kell ugrani. Megvártam míg a gyalogosok legalább 3 méterre vannak tőlem, és habozás nélkül átugrottam a korláton. Addigra már annyira izgatott voltam, hogy csak egy nyöszöge Áááá! jött ki a torkomon. Zuhanás közben több dolog is átszaladt a fejemben. Először, csak nyugtáztam, hogy ezaz leugrottam, aztán meg rácsodálkoztam milyen zavaros a víz. Talán a nap éás a víz játéka volt de egy pillanatra azt hittem, rendben most már vízbe érkezem. Felvettem a becsapódó alakzatot és nem! Nem értem még le! Meglepódésemben kiestem az egyensúlyomból és a legrosszabb pillanatban csapódtam a vízbe. Nagyon gyorsan felértem a felszínre. Ahogy elkezdtem kiúszni különös dolog történt az alfelemen. Ahol eddig barna jött ki, ott most valami folyékony. De hogy került oda! Éljen! Beöntést kaptam a Tiszából. Kiértem a partra térdre rogytam, szuszogtam hogy lelassuljon egy kicsit a pulzusom. Mintha a strandról kiálltott volna valaki, de nem vettem róla tudomást. Megszáradtam felöltöztem és hazamentem. Másnap alig bírtam kikelni az ágyból. Fájt a bordám, és a farcsontom. Kb. egy hónapig sajogtam, de megúsztam minden maradandó sérülés nélkül. Nem ugranék le még egyszer, de beleborzongok valahányszor visszagondolok az ugrás pillanatára. Nem gondoltam, hogy bajom eshet. Kiképzett vizimentő vagyok, és akkor voltam pályafutásom csúcsán. Nem akartam ártani magamnak sem. Nem tudom mi vitt rá, hogy megtegyem.
    Talán a hosszú nyár, vagy az érzelmi szélsőségekkel terhelt magánéletem, vagy csak akkor, azon a napon jólesett.